Menü megnyitása

Tanítani, segíteni, támogatni hálás feladat

2014. január 20.

„Fontos, hogy lehessen kérdezni valakitől.” – mondja Holló Márta, a Tehetség Piactér egyik segítő tanácsadója és mentora, aki Magyarország ismert televíziós személyiségeként és gyakorlott trénerként, szakképzett coach-ként egyaránt elengedhetetlennek tartja azt, hogy megfelelő példaképek álljanak a fiatal tehetségek előtt.

A MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) gondozásában megvalósuló Tehetséghidak Program 5. alprojektje a Tehetség Piactér. A programot az a belátás hívta életre, hogy a tehetséges fiatalok és a társadalom szempontjából egyaránt kulcsfontosságú a tehetségek hasznosulása. A Tehetség Piactér elnevezésű internetes felületen a Tehetségpontok által ajánlott fiatalok és az új impulzusokra, innovációra nyitott szervezetek, cégek képviselői találkozhatnak egymással. Holló Márta a program kereteinek meghatározásától a fiatalok kiválasztásáig, a mentorálástól a klubtalálkozókon való részvételig számos módon kötődik a Tehetség Piactérhez. Személyes tapasztalatairól, a jövő generációban rejlő lehetőségekről és arról is beszélgettünk vele, másképp kommunikál-e egy topmenedzserrel, mint egy középiskolás diákkal.
 
- Hogyan került kapcsolatba a Tehetség Piactér projekttel?
- Tavaly nyáron, amikor a MATEHETSZ által szervezett, Nagy Bandor vezette Gondolkodj üzletben! elnevezésű workshop lezajlott, érkezett a felkérés, hogy dolgozzam a Tehetség Piactéren, ahol 16-22 év közötti diákok további útját szeretnénk egyengetni. A program keretében olyan sikeres mentorokat keresünk a fiatalok mellé, akik egész életükkel, gondolkodásmódjukkal segítik a fiatalok tehetségének kibontakozását. Azért érzem ezt lényegesnek, mert rengeteget köszönhetek azoknak, akik ebben az életszakaszban támogattak és feleltek a kérdéseimre. A gimnázium befejezése és a főiskola elkezdése körüli időszak meghatározó jelentőségű volt a pályámon: olyan impulzusok értek ekkor, amelyek hosszú távon segítették a munkámat. 
 
- Vagyis valamiféle mentorálás létezett már akkor is.
- Igen, még ha nem is hívták így. Debrecenben jártam egy erős gimnáziumba, ahol nagyszerű közösség működött. Biológia tagozatra jártam, orvosnak készültem, de a tanáraim akkor is támogattak, amikor váratlanul a Színház- és Filmművészeti Főiskolára (ma már Egyetem – a szerk.) jelentkeztem a televíziós rendező, műsorvezető szakra Horváth Ádám és Vitray Tamás osztályába. Már középiskolásként több fontos barátságot, lényeges beszélgetést köszönhettem a nyitott szellemiségű közegnek, a főiskolai képzés pedig ugyanerre épített: a tanári kar valójában mentorcsapat volt, olyan kiváló szakemberek gyűjteménye, akiknek ez a hozzáállás teljesen természetes volt. Ferge Zsuzsa, Popper Péter, Poszler György és a többiek olyan tanárok voltak, akiknél nem fejeződött be a tanítás az óra végén, bármikor lehetett kérdezni, bármikor utána lehetett menni egy problémának. Én is ebben hiszek, ezt szeretném továbbvinni, ezért veszek részt a programban segítő tanácsadóként és mentorként is. 
 
- Mi a feladata segítő tanácsadóként? 
- A munka első fázisa azoknak a fiataloknak a kiválasztása volt, akik egy vagy több területen kiemelkedőek és szeretnék megtudni, hogy ott, ahová vágynak, hogyan lehet a meglévő tudásukat piacosítható értékké formálni. Úgy látom, hogy ma az iskola falai között átadott, elsősorban elméleti tudás nehezen konvertálható értékké a munka világában. 
 
A főiskolán gyakorlati képzést kaptam, a tanárainknak köszönhetően az osztálytársaimmal korán bejutottunk a televízióba, láthattuk, hogyan működik és aztán eldönthettük, érdekel-e minket vagy sem. Viszonylag fiatalon gyakorló szerkesztő, majd főszerkesztő lehettem, ahol meglepve láttam, hogy sok kommunikáció szakos egyetemista még soha nem látott belülről szerkesztőséget. 
 
Jogi diplomám is van, így azt is tudom, hogy végig lehet csinálni úgy az egyetemet, hogy az ember nem visz végig egy konkrét ügyet, holott abból rengeteget tanulhatna. Természetes, hogy egy tehetséges tizenhét éves ember még nem tudja, mit jelent pontosan a vágyott pálya: a mi dolgunk annyi, hogy megmutassuk, mi vár rá, ha emellett dönt. Fontos, hogy ezt a folyamatot tágan értjük: a kiváló kémikust például összehozhatjuk egy jól működő, innovatív biokémiai vállalkozás vezetőjével, hiszen ez egy újabb utat nyithat a meglévő érdeklődésén túl. 
 
- Mi történik, mielőtt a mentor és a diák találkozik egymással? 
- Fontos szempont a pályázatoknál, hogy ki az, aki a jelentkezők közül kellőképpen elszánt, érdeklődő és nyitott, majd interjúra hívjuk a fiatalokat. A célunk az, hogy végül százötven mentor-mentorált párt kössünk össze. Mindegyik fiatal számára igyekszünk személyre szabottan mentort találni. Ez nem is olyan egyszerű feladat, hiszen ott áll előttünk valaki, akinek valamennyire látjuk a személyiségét, tudjuk róla, hogy például orvosi egyetemre készül, de érdekli a filozófia is, így kell megtalálni az ő profiljának megfelelő szakembert, mozgósítva a kapcsolati hálónkat. 
 
A következő lépés a „kiszemelt” mentor meggyőzése. Itt kiváló tapasztalataink vannak: ez önkéntes tevékenység, amire sokan hajlandóak áldozni az idejükből azért, hogy segítséget nyújtsanak a következő generáció legjobbjainak. Ha a mentor úgy dönt, részt vesz a programban, mert lát fantáziát a neki szánt diákban, akkor az ő anyagát is megmutatjuk a fiatalnak, és ha ő is elfogadja, akkor megszervezünk egy találkozót. 
 
Alapvető, hogy kettejük között működjön a „kémia”, hiszen hónapokon át vagy akár később is együtt fognak dolgozni. A jó példa szerencsére ragadós, így nagy cégek már maguk jelentkeznek a programba: az IBM ma már huszonnégy mentorral vesz részt a projektben. 
 
- Milyen az ideális mentorált? 
- Lényeges, hogy máris tudjon felmutatni eredményeket: nem elég, ha úgy gondolja, tehetséges valamiből. Éreznem kell azt, hogy ezzel el akar érni valamit, hogy tovább szeretne haladni az úton, vagyis a jelentkezéskor leadott motivációs levélben, majd az interjú során bizonyítania kell, hogy valóban elszánt és érdeklődő. 
 
Volt olyan fiatal, akinek az írásos jelentkezése kevésbé volt meggyőző, de az interjún lehengerlően szerepelt. És persze vannak nehéz helyzetek: öröm, hogy kis, vidéki településekről is vannak jelentkezőink, de számukra gyakran már az utazás is nehézséget jelent. A program a havi klubtalálkozón való részvételt útiköltséggel támogatja. 
 
- Jellemzően milyen érdeklődésű fiatalok jelentkeznek?
- Minden tehetségterület képviselteti magát a jelentkezők között. Nagyon gyakori, hogy egy diák több dologban is kiemelkedő, ilyenkor abban kell segítséget adni neki, hogy alaposan megismerje ezeket és dönteni tudjon, hogy melyiket válassza. A Tehetség Piactér nem pályaorientációs műhely, hanem arról szól, hogy ha tehetséges író, vegyész vagy matematikus vagy, mit kell még ahhoz tenned, hogy a tudásod eladható érték legyen. 
 
- A mentor és a mentorált között közvetítőként dolgozik a coach, mi az ő feladata?
- A fő szerepünk, hogy jó párokat hozzunk létre, amihez az kell, hogy mindkét felet alaposan ismerjük. A folyamatot katalizátorként is segítjük, ha bármelyik fél elakad vagy kérdése van, akkor hozzánk tud fordulni. Ahol már elindult a munka, ott a mentortól és a diáktól is visszajelzést kérünk, mert tudnunk kell, hogy milyen volt a találkozásuk, milyen célt szeretnének elérni, hová akarnak eljutni. 
 
A célok és a módszerek páronként különböznek: ha például valaki egy nemzetközi versenyre akar felkészülni, akkor a mentor természetesen nem különórát ad neki, hanem kommunikációs tanácsokkal látja el. Más pároknál abban is segítünk, milyen tematika köré építsék a találkozókat, hogyan haladjanak előre. 
 
Január 18-tól havonta klubtalálkozókat is szervezünk a pároknak, ahol a projekt gazdáit és egymást is megismerhetik.
 
- Mennyiben más középiskolás diákokkal dolgozni, mint piacvezető vállalatok menedzsereivel?
- Akkor szerencsés egy emberi út, ha nem torpan meg, hanem folyamatosan fejlődik, alakul. A legfontosabb tapasztalatom, hogy rengeteget tanulhatunk a fiataloktól: az is tanulás, ha egy gimnazistával tudok beszélgetni, hiszen így könnyebben megérthetem a következő generáció életét és problémáit, eszközhasználatát és gondolkodásmódját. Ha egy átlagos topmenedzser életét megnézzük, azt látjuk, hogy a napi megoldandó feladatok körében kering: jót tesz neki, ha innen kiszabadulhat kicsit. Tanítani, segíteni, támogatni hálás feladat. 
 
- Mennyiben mások és azonosak a problémák tegnap és ma? 
- Egy-két évtizeddel ezelőtt zártabb volt a világ, sokkal kevesebb információ jutott el hozzánk arról, mi történik külföldön. A világ inkább arról szólt, amit magunk körül láttunk. Ma ez máshogy van, de szomorúan látom, hogy a világ hiába nyílt ki, ha ez nem párosul a környezet nyitottságával. Sokszor látom magányosnak a diákokat, akik se otthon, se iskolai vagy baráti környezetükben nem kapnak támogatást, hiszen az őket foglalkoztató kérdésekre nem találnak választ ezeken a helyeken. 
 
A saját szakmájukban elismert, megfelelő kapcsolati hálóval rendelkező, tehetséges szülők is beleesnek abba a hibába, hogy ha a gyerekük más területen nyújt kiemelkedő teljesítményt, mint ők, nem tudják összekötni azzal, akivel kellene. Ma még nem működik az, hogy egy tizenéves srác közvetlenül megkeressen egy professzort vagy egy menedzsert, hogy aztán megkérdezze tőle, mivel foglalkozik pontosan. 
 
A világ hiába tágabb, ha a gyerek mégis egyedül érzi magát benne: a környezetét alkotók gyakran nem tudnak segíteni, de nem is tudja őket átugrani.
 
- Magabiztosabbak azok a fiatalok, akik jelentkeznek a Tehetség Piactérbe?
- Nem feltétlenül, de ez nem is szükséges: elég, ha nyitottak és kíváncsiak. Látom magamat tizenhét évesen, ahogy ülök a biológia tagozaton, és az esélytelenek nyugalmával felvételizek a színműre csak azért, hogy legalább egyszer élőben találkozhassak azokkal a legendákkal, akik nem sokra rá az osztályfőnökeim lettek. A nagyképűség, a túlzott magabiztosság nem segít, az viszont fontos, hogy legyen meg a bátorság ahhoz, hogy egyszer próbára tegyük magunkat. Ady Endre írja: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.”
 
- Mentorként is bekapcsolódott a programba. Miért?
- Mert az egyik jelentkező az újságírói pályára készül, ahol én sokat dolgoztam. A közös munkánkat nem úgy kell elképzelni, hogy a cikkeit stilisztikailag javítom, hanem igyekszem érdeklődési köröket felébreszteni, a szakma határterületeit megmutatni. És ebbe az is belefér, hogy regényeket vagy színházi előadásokat ajánlok. 
 
Ahogy már utaltam rá, sok mentoráltnál a közvetlen ismeretségi kör egyszerűen nem hoz olyan hajtásokat, amiből később szárba szökkenhet valami értékes. Én ebből a szempontból is szerencsésnek tartom magam, mivel már középiskolásként rengeteg olyan élményt szívtam magamba, amik közvetlenül nem, de áttételes módon segítettek a pályámon, hiszen sok területen lettem tájékozott. 
 
- Van-e ezekben a kapcsolatokban általános „tanítási” séma?
- Nem, a mentor és mentorált kapcsolata mindig személyre szabott: aki hozzád fordul a kérdéseivel, annak mindig személyes választ tudsz csak adni. Csak így lehet reálisan megvalósítható célokat kitűzni, amihez mi a kereteket biztosítjuk. Az üzleti világból érkező mentoroknál különösen fontos a személyes példa, a saját vállalkozás létrehozásának a története. Természetesen nem biztos, hogy a diák ugyanazt az utat fogja vagy akarja végigjárni, de ott lesz előtte egy modell valakitől, akinek már sikerült, és aki készségesen elmondja, milyen áldozatok, kudarcok és sikerélmények vitték előre. 
 
Ami engem illet, mindig szerettem fiatalokkal foglalkozni, és főszerkesztőként is szerettem elengedni a kollégáimat, ha úgy láttam, hogy jobb lehetőséghez jutnak. Előfordulhat persze itt is csalódás akkor, ha a mentor és a diák nem találja meg a közös hangot.
 
Ez nem valamelyik fél hibája, egyszerűen néha nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt elképzeltük. Ahhoz, hogy az együtt kitűzött cél megvalósuljon, mindkét fél elhivatottsága és tudatossága szükséges. 
 
Fotó: Mayer András